Ma nem keltem korán. Kezdem érteni, hogyan öröklődik nemzedékről nemzedékre a hátrányos helyzetű térségekben a munkanélküliség: hamar meg tudnám szokni, hogy délelőttig alszom. Még fúrás-faragás közben is tudnék pihegni. Mert ez egy ilyen ház: ha épp nem balhézik valaki üvöltve a szomszédban, és a jó mulatós gagyizene sem bömböl, akkor fúrnak.

De beleférne, csak így, a recesszió közepette annyira nem jó itthon, jobb volna melózni. Biztos bennem van a hiba, már az első alkalommal is az izgágaságom miatt pattintottak ki a munkahelyemről. Persze ez az én narratívám (ah, Derrida, ah, posztmodern!), és nem feledem (áldozzunk Gadamer nagysága előtt is, látszék, hogy ha nem is olvas, de legalább hall ezt-azt a proletár is!), a valóság interpretáció!

Szóval: kellett a munka.

Volt kollégám ajánlotta figyelmembe a piacvezető vetélytársat. Jelentkeztem. A sokszoros milliárdos tulaj fogadott, ötvenes figura, fekete napszemüveg leborotvált homlokán, laza póló, valami arany megcsillant itt-ott, de annyi jót mondtak a cégéről (itt a teljes bért bejelentik, és még az ebédszünetet is kiadják, még a nyolcórás  műszakban is, nem hogy a tizenkét órásban, ami az ilyen cégeknél egészen kivételes), gondoltam, a kilencvenes évek kedélyes olajozásának feelingje száradt rá, de a cége nem lehet olyan rossz. Mondtam, hogy melót keresek, mondta, neki folyamatosan kell ember. Kérdeztem, mennyi pénzt ad, mondott egy pofátlanul alacsony összeget. Mindegy, meló kell, jobb, mint éhezni. Kezet ráztunk.

Eleinte nem tűnt nagy hibának. Nem nagyon kerestem, de néha túlóráztam, helyettesítettem, azt becsülettel elszámolták, egy idő múlva a túlórapótlékot is elkezdték fizetni, én meg nem voltam túlkvalifikált, munkajogból sem, másból sem. (Ez az állapotom azóta is maradt.) Egy városszéli üzletházban gályáztam, alig volt meló, de korán kellett beérnem, napi tizenegy óra, viszonylag korrekt közvetlen felettes, sok szabadnap, kevés pénz. Mivel minden nagy cégnél vannak belső ellentétek, a közvetlen főnökömet lassan - talán nem is okok nélkül - kikezdték, engem átültettek egy másik üzletbe. Felújítás alatt volt épp, besegítettem a szervezésben, a forgalmat javítgattam, a rendszert finomítgattam, a sokmilliárdos maffiózóarcú - meg alvezére - talán úgy látta, hogy lehet velem dolgozni, talán csak pillanatnyi elmezavar volt az oka, mindenesetre úgy egy év múlva becsábítottak egy központi üzletbe.

Na, most akkor bonyolítsuk! A Cég egy cégcsoport. Gondolom, eredetileg könyvelési... khm... optimalizálás volt a cél, de bizonyára akad más haszna is a dolognak. A csoport egyik legkisebb - formailag különálló - cégébe kerültem át. Az egyik napon a cégcsoport egy nagyobb cégének kellett bizonylatot kiállítanom, azaz az egyik cég igénybe vette a másik cég szolgáltatását, miközben annak a tevékenysége is hasonló a többiéhez, így aztán igen gyanús lett a dolog. A megfelelő felügyeleti szervhez jelentettem, nehogy bűntárs legyek. (Ne erőltessük tovább: pénzügyi tevékenységről van szó, pénzmosás gyanúja merült föl, ahogy a kockafejek fogalmaznák.) A dolgok rendje, hogy a "kijelölt személy" a cégnél átveszi papíron, így megkapja a bejelentésemet, és ő köteles továbbítani. A "kijelölt személy" ott a sokmilliárdos maffiózófejű volt...

Bejött a félszer fél méteres (na jó, valójában kb. egyszer egyes) üzletbe az egykilencvenes, kigyúrt arc, és két centiről az arcomba kiabált. Aznap - szerencsémre - állati álmos voltam, nyugodtan válaszolgattam. Hogy mit képzelek, a saját cégemet jelentem föl. Mondom, nem föl, hanem be, és elképzelhető, hogy nem mosták a pénzt, de én bejelentettem, a többi a megfelelő szervek gondja. De hogy ez nem pénzmosás. Jó, akkor majd kiderül a vizsgálat során. Nem vergődtünk zöldágra.

Egy hét múlva "áthelyeztek" egy másik üzletbe, a kollégák által az egyik leginkább utáltba. (Hogy számos jogi formai és tartalmi hibát ejtettek ebben is, már csak mellékkérdés. Amúgy sem tudtam akkor még sokat az ilyen úri huncutságokról, mint a munkajog.)

Na, innét kezdődött igazán a vad élet!

(Elméleti fejtegetés: van-e történet, és ha nincs, hol szakítsuk meg a nem-történetet. Én most itt.)