Munkajogéhség

Kedves Naplóm!

Ma sok szépet írok beléd az élet nagy kérdéseiről, de azért a sztorimat is továbbadagolom benned, ne félj! Úgy tervezem, elménckedek művészetről, társadalomról, gazdaságról, de a metafizikai magaslatokba egyelőre nem röppenek, valamint Max Weber marxizmus-kritikáját sem kívánom tüzetesen górcső alá venni, vagy hogy is mondják eztet!
Mostanság fölvetült, hogy megkísérlek kiállításkritikákat közölni néhány webes szaklapban, az ugyan nem fizet jól, viszont valami pénz becsorogna. De mivel vállalkozói engedély kellene hozzá, és nem tudnám a közterheket állni, lehet, hogy mégsem leszek osztályáruló, maradok lumpenproli... majd meglátjuk!
 Szépnek tűnik ugyan, és hangzatos ez a kritikusi lét, de - ahogy látom - annyira nem kellemes. Gruppok, érdekcsoportok, a galériák gazdasági érdekei keresztül-kasul száguldoznak, csak a komoly tartással bíró figurák maradnak meg elviselhető publikációkkal a cybertérben, a többiek táborokba züllve csápolgatnak - néha meggyőződéses rajongással. Meg hát a vizuális művészetek mit is hordanak, főként lángoktól öleltünkben? Persze láttam mostanság állati jó dolgokat is, néha egy-egy kiállítás is egészen príma, bár inkább csak közepes installációkkal futottam össze, de sokszor akadt köztük finom munka, tárgy, projekt.

Mindegy, mit siránkozzunk itten, ez egy ilyen terep! Nyilván a befogadóközeg is meghatározza a kereteket, nemigen akad olyan polgári (van vajon pozitív értelme ennek a szónak - Máraistul, citoyen[ne]estül -? ha van, akkor biztosan ez az!) réteg, amelyik nem csupán befektetője, de élvezője is a vizualitás újabb és újabb megközelítésének. (Ez persze megint közhely, sebaj!) És minderre rátelepedik a - szakmailag állítólag teljesen legitim, de a szívemhez közel nem túlzottan álló - kurátori uralom a maga hívószavaival és korlátaival, az alkotó autonómiájának megrövidítésével (hacsak nem a kurátor mostantól az alkotó, ugye...). (Persze ez sem túl eredeti, de legalább azok egy része, akik ebből élnek, esztéták, jelenkor-művtörténészek, még folyamatosan ezen onanizálnak is, ha kell, ha nem. Legutóbb a Dunaújvárosi Fotóbiennálén pöccentem be ettől, mert a kiállítást lezáró beszélgetésen a nagyok e témán vakaróztak a számos igen érdemes, érdekes kép helyett... Biztos a túlzott esztétikai élvhajhászás ódiumát is viselnem kell a beteges igazságérzetem mellett...)

Ja, és szegény György barátom (egy zenész-művészettörténész-újságíró-hangtechnikus-fluxusművész [te jó ég, mennyi mindent kihagytam a felsorolásból], egy igazi polihisztor [bocs, Gyuri! hehe, ilyenek a cipészek!]) sok mindenre rányitotta alig pislogó szemeimet, azért e vélelmek innen-onnan át-átcsöpögtek proliagyamba!

De ez a blog nem erről szól, hagyjuk az epikai késleltetés túlfűtését, hogy a kellően F. jimmys fordulattal éljek!

Mint említettem, vad élet kezdődött az új fiókban. A kétműszakos munka egyik állandó szereplője berosált, lebetegedett (nem csodálom, fura, hogy nem pszichés alapon), állati nyomás, nagy háttérzaj (egy plazában vagyunk!), igen durva arcok, néha a kiszolgálás önmagában alkalmat adott arra egy-egy ügyfélnek, hogy kedélyes anyázásokat eszközölve engedje ki magából a fáradt gőzt (a fiók kialakításának és az általános neurózisnak betudhatóan), a váltótárs pedig lassan szintén bekrepált. Megkértek, hogy gyakrabban helyettesítsek. Ki tud ellenállni az ilyen kedves kérésnek?  A plusz pénz nem jött rosszul, de pokoli körülmények adódtak időnként, nem volt leányálom.

És ekkor belibbent a képbe a bülbülszavó belsőellenőr.

(Figyelem: a kép nem ábrázol egyetlen blogban szereplő személyt sem!)

Rövid kitérő értelmezési segédletül. (Figyelem, ez most kicsit szárazabb lesz, mert munkajogról van szó!)

A Cég (a cégcsoport minden cége együttesen) évente egyszer - két részletben, hogy ne álljon le az üzem - minden munkavállaló részvételével értekezletet tartott továbbképzéssel súlyosbítva. Ez nem árt, sőt szerintem követendő, már csak azért is, mert a törvény ebben a gazdasági szférában kötelezővé teszi a továbbképzést. Még az is belefér, hogy az évi egy napot nem fizetik - bár a munka törvénykönyve ezt nem helyesli túlzottan (Mt. 103. § (4), lásd a linket) -, és jó is megismerni, kikkel dolgozom. Az egyik ilyen értekezleten fölálltam, mondtam a népes grémium előtt, hogy indítványozom az üzemi tanács fölállítását. A két pénztárellenőr nekem támadt. Mondták vadul, hogy már van üzemi tanács, egy két évvel ezelőtti értekezleten szavaztatták meg kézfeltartással, még én is ott voltam, az egyikük az üzemi tanács tagja is! Mondtam, hogy nem akartam őket megsérteni, meg hogy azért vannak kritériumai a választásnak (Mt. 43-54. §, lásd a linket). Mondták, hogy felőlük akár szakszervezet is lehet. Ennyiben maradtunk. Vártam. A cégnek kell lépnie, biztosítandó a választás anyagi és tárgyi fltételeit.

Akkortájt körlevélben ígéretet kapott minden munkatárs a közelítőleg inflációkövető, differenciált fizetésemelésre.
 Eltelt három hónap, négy hónap. Semmi. Rákérdeztem telefonon. Néhány nap múlva jött az új körlevél: a differenciált béremelés megtörtént, aki minimálbér körül keresett, annak inflációt követően megemelték.

Hümmögtem, vakaróztam, aztán csak rákérdeztem az ellenőrzési osztályvezetőnél, aki bennfentesnek számít a Cégnél. Finoman cizellált wezzek és barokk mívű figyejjémá'-k közt értésemre adta, hogy jobb, ha befogom.
Kérdeztem, ennyit ér-e az adott szó. (Persze én is elszúrtam, írásban kellett volna elfogadnom az ígért béremelést, attól fogva az szerződésnek minősül, Kedves Naplóm, ha ilyesmi történik veled, Te mindenképp fogadd el írásban, ne csak szóban, mint én, mert azt nehéz bizonyítani!) Mondta, hogy az elbocsátásra mindig találni lehet ürügyet. Mondtam, hogy drukkolok.

Ennyiben maradtunk. Mellesleg a fickó megemlítette, hogy amúgy is alig van pénze a cégnek (hehe!), most vagyunk túl egy rabláson, a hülye kolléga pedig odaadta az értékeket a fegyvernek látszó tárgytól fenyegetve. Meg is tették a feljelentést hűtlen kezelés miatt ellene, és ki is fizettetik vele a kárt. (A biztosító meg biztosan nem fizet...)

Valami nem stimmelt. Az akkor kurrens belső szabályzat szövege egy fél mondattal lezárta a kérdést, mondván, mivel az emberélet értékesebb minden pénznél, az éves oktatáson tanítják, hogy nem állunk ellen rabláskor, az értékeket meg kiadjuk. Ez derengett is, de nem voltam benne biztos, így nem szóltam, az ellenőrzési osztály vezetője csak jobban ismeri a belső szabályzatot, mint én, hisz részt vett a megírásában! De azért csak megnéztem - és én emlékeztem jól! A baj az, hogy ezen társalgásunknak csak mi magunk, ketten voltunk tanúi, így melós bizonyítani, hogy ilyen marhaságot állított. Az ügyészség meg nem ad ki információt folyamatban lévő nyomozásról, ez azon kevés dolgok egyike, ami síró síneken siettetőnkben ésszerű.

Nagyon nem tetszett a dolog.

Metaszint, meg ilyenek:

Kedves szép idők voltak, mikrűl ez rút nyomorúságombúl Tebeléd írok, Édes naplóm, ki meg nem tudod, mily keservnek rút terhe nyomja karjaim az förtelmes dologtalanságban. Az Te dolgos fájljaidnak zöngése mint az méh donogása az édes nektároknak gyűjtése idején, az Te szerverednek búgása mint jó szerviensek nótája az jobbágyok földjin, úgy üdíti hallásomat, úgy deríti szűvemet! Adjon néked az gondviselő Rendszergazda bővebb szorgalmatosságot mindenkoron, mint az Te atyádfiának az ő sovány fortunája! Levelem intézvén Tebeléd kévánom Néked is, az Cégnek fejedelmének is, borítson Benneteket az Sors szerencsésebb bölcselem felé, mint mit magam nyertem itten!

Pestbudapoly, 9 juli, az Úrnak MMIX. esztendejében (izé, anno 2009 9 juli)

Szóval legyen ismét némi eposzi késleltetés! Kicsit elszúrtam, mert az invokációt nemes maffiózófejű multimilliárdos uramhoz kellett volna intéznem még munkavállalójaként, de hát mit tegyünk: vannak végleg elmulasztott esélyek!

Hogy a metafizikára ki se térjek...