Szóval miért is épp holnapjaink.blog.hu?

(A kép a múltat ábrázolja, kivéve néhány állami hivatalt, ott ez a jelen)

Ha leegyszerűsítjük, talán úgy leírható, hogy a humanizmus nem fertőzte társadalmak mások éhségét, nyomorát, kiszolgáltatottságát adottságnak tekintették. A közösség működésének természetes velejárójaként értékelt, elfogadott jelenségként. Az őskereszténység intermezzója inkább szubkulturális sajátossaágnak értékelhető ebben a tekintetben, semmint uralkodó eszmének. Az a sajátos, lokális humanista - európai - őrület, amely az emberi faj minden egyedének azonos jogokat vélt elismerésre méltónak, a felvilágosodás folyamán vált mainstream eszmévé. Ennek kései leágazása és konzekvens logikai végigvitele a szocialista (meg persze a szívemhez oly közelálló, mégis, számomra túlzott belső ellentmondásoktól terhelt anarchista) mozgalmakban tetten érhető, amennyiben egyrészt a születési mellett a vagyoni előjogok eltörlése, de legalább társadalmi kompenzálása, másrészt az egyik embernek a másik fölött gyakorolt - anyagi értelemben vett - egzisztenciális uralmának eltüntetése mint cél megjelenik. (Barokkos beszéd, pázmányi beszéd, de van benne rendszer! És persze emlékezzünk itt meg jó szívvel Bibó Istvánról - ha már az a bizonyos Bibó-kollegista ex- és leendő miniszterelnök oly sokat felejtett!)

A kizsákmányolás uralmának azon interregnuma, amelyet a XX. század második harmadától létre hívott közösségi kísérletekként belülről vagy kívülről nyomon követhettünk - az állam-monopolkapitalista álmarxista, a vérségi, antihumanista fasiszta, valamint az antiideologikus szociális kapitalista rendszerekkel - igen kevéssé sikeres, nomeg igen rövid szakasz volt, lokálisan alaposan elszigetelt maradt a glóbuszon, és még mielőtt e rendszerek kialakultak volna, Tocqueville-től Nietschéig, Spenglerig, Pessoáig gondolkodók kiáltották kudarcra ítéltségüket. Félő, nem is tévedtek.

A homo sapiens sajátos, a XVI. századtól egyre terjedő devianciáját, a tudatos, individuális létállapotot (valójában folyamatot, mivel az identitás jóval inkább folyamat, semmint állapot), főként annak egyik sajátos idomulását, a modernista racionalizmust nem kis kapacitást igénybe véve, zsigeri dominanciavágyainak, ösztönylényének szolgálatába állítva, a fejlődés és a haladás oltárán áldozva, valamiféle sajátos, szublimált neoplatonizmus és messianizmus elegyében torkolltatta abban a posztmodern viszonyrendszerben, amely a közösségi origót és koordinátarendszert ugyanavval a mozdulattal tüntette el, mint az enélkül nem értelmezhető társadalmat. A haszonként nem a tudatos és mértékletes, önmérsékletet tanúsító állampolgárok (egyedek, egyének) által hosszútávú, közösségi javakat generáló tevékenység eredményét tekinti, hanem az egyén (egyed) közvetlen tőkeakkumulációját, ennek forrása pedig hol természeti, hol társadalmi erőforrások privatizálása (tkp. kisajátítása). A kapitalizmus hőskora látványosan szól erről, ideológiai hivatkozásává meg leginkább a kiváló elme, Adam Smith munkássága vált, persze mélyen elhallgatva azon kitételeit, amelyek ezt a megközelítést... hm... legalábbis finomítják... legyünk merészek: megkérdőjelezik. Minek ezt cizellálni, ugye? Ha nekem jó, az mindenkinek jó!

Heidegger, Pilinszky, ma, itt, köztünk Krasznahorkai énekel arról, hogyan nincs - és talán nem is volt - mindaz, amit nagy nehezen, itt-ott meggyökereztetett a kereszténység, a humanizmus, az afklarizmus (bocs, nincs umlautom!). Mindig hiányzott, de mára mintha már a szabályozók, a közösségi intézményrendszerek, a mindennapi élet viszonyrendszerei is föladták volna a törekvést e sosemvolt megvalósítására.

Vegyük például a jogegyenlőséget.

Mára mindenkinek joga az igazságszolgáltatás előtt a szakszerű képviselet, és elvileg - társadalmi alrendszerek, funkciók változóival - mindenki azonos jogokkal és kötelezettségekkel bír. Igaz, ha a hatalmi és kulturális elit kellő tömegben válik klienssé vagy érdekazonossá, elég néhány hónapra kiugrani Bécsbe, mire visszatér a delikvens, már elül a csatazaj, maradhatnak a milliárdok a zsebben, vagy a vígkedélyű kilencvenes évek könnyed bájú olajozása után egy nagy párt pénztárnokaként, egy másik ex-belügyéreként, parlamenti elnökhelyetteseként még rágalmazási pert is indíthatunk a rút rágalmazók ellen. És a polgári meg a büntető peres eljárásban is sokat lendít a nagy vagyon: jobb ügyvédek finanszírozása békés öregkort biztosít. És persze a kapcsolatok is segítenek - főként ha a rendőrség, ügyészség, nemzetbiztonsági hivatal kellő tisztségviselői is régi üzleti partnereink... Nem, ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jázmintapsikoltató észak-balkáni honunk sajátossága ez! Dick Chaney, a kötetlen intellektusú Bozót W. (ejtsd: debiljú!) Gyurka emberi tartástól duzzadó volt helyettese ma is tisztes üzletember, a mostanit megelőző elnök gallhonban ''A csibészt válaszd, ne a nácit!" mozgalomnak köszönhetően elég könnyen befutott, a szép talián Silvio meg már szót sem érdemel!

Ma a munkaügyi bíróságokon immár lángoktól öleltünkben is változtak a dolgok: a munkavállalók már nem illetékmentesek. Amennyiben nem rendelkeznek kellő anyagi fedezettel, aligha jutnak kellő jogi képviselethez - a jogszolgálatok persze ott vannak, de amilyen a civil szféra nálunk, nem épp jó róluk a tapasztalatom -, míg a tőkeakkumuláció nemes (rabló)lovagjai számára a pénz nem akadály. (Meg a kapcsolatok megvásárlása sem.)  Milyen lehet akkor itt cigánynak lenni? Alighanem pokoli!

Nekem eddig igen jó véleményem alakult ki az ügyemet tárgyaló bírói tanácsról, de belegondoltam: óriási szerencsém van, hogy nem borult rám a bili. Talán hanyag volt a maffiózóarcú, talán számot vetett avval, hogy nem éri meg nagyon ugrálnia, mivel túl sok hivatalt kellene megkennie, ha mindegyiknél eljárást indítok, mindenesetre kényelmetlenebbé válhatna az életem, ha annyira ostoba volna, hogy megpróbálna nyerni. Igaz, neki nálam sokkal kényelmetlenebb lenne.

Amikor a hadi és az adósrabszolgaság végleg más jogi konstrukciókba váltott - úgy a középkor derekán -, az alávetettség - szűkös történeti tanulmányaim alapján úgy tűnik - bizonyos tulajdoni és tulajdonhoz jutási szabadsággal bővülvén változó formájúvá vált. Igaz, a XIV. századi nagy pestisjárványok eredményezte munkaerőhiány kemény populáris mozgalmakat hívott életre, és az is igaz, bizonyos eredményeik lettek. Ám a későbbiekben a demográfiai koncentrálódás, az urbanizálódás a tőke számára kedvező feltételeket teremtett egyrészt a szaktudást kiváltó új termelési formák, másrészt a tömegesen rendelkezésre álló munkaerő révén. A kor termelte a tizennyolcórás napi munkaidőt, a gyermekmunkát, a bérrabszolgaságot. A verseny lefelé elve érvényesült. Az olcsóbb, kevesebb szabályozóval... hogyan is?... terhelt tőkeakkumulációs gócok fejlődtek jobban: ott vált gyorsabbá a további akkumuláció. Ismerős ez mostanában? Nekem nagyon! És minden nappal egyre inkább ez érvényesül. Éljen a haladás!

A pokoli XX. század ezt ugyan rövid időre háttérbe szorította (vagy legalábbis tendenciájában ellene hatott), mára azonban a jogi helyett a gazdasági körülmények váltak kényszerítő erővé.
A röghöz kötés az utazás képtelensége által ugyanúgy fönnáll jelentős csoportok számára - ó, dehogy, nem csak trinanontól dúsan csonkítottunkban, ez is globális iránynak tűnik e szűk lyukból, ahonnét ki-kipislantok a cybertéren át! -, a kulturális tőkéhez jutás, a - gátlástalan szociopátián túl - lassan egyetlen komolyan vehető társadalmi mobilitási csatorna egyre szűkül (hát persze hogy fizessenek a tanulásért a rohadékok, ha pénzbe kerül a képzésük, és még többet is fognak keresni képzetten a tanulatlanoknál - de miért állunk meg a felsőoktatásnál? ugyanazon érvek érvényesek a közép-, sőt az alapszintű oktatásra is! tandíjat az óvodákért!), a társadalmi tőkék hozzájutása minimalizálódik, a lassan kasztosodó társadalmak (így, többes számban!) csak alig teszik lehetővé a saját rétegen túli kapcsolati tőkék organikus kialakulását...

Rohadunk az ellenforradalomban.

Pedig ideje volna számot vetni avval, mi a liberális, a konzervatív, a szociális, az ökológiai minimum!

És ahelyett, hogy a kulturális mobilitást fizettetnénk ki, talán az externatív költségeket (környezetszennyezés,  társadalmi privatizálás) kellene - azokkal, akik hasznosulnak belőlük.

Szóval nem tudom, szélsőbalos-e ez a fizessenek a gazdagok többet szöveg, de ésszerűnek tűnik...

Ja, mellesleg írtam az ügyvédnek, aki segített - igen korrektül, ráadásul másokhoz képest jó áron - összeállítanom a bírósági beídványt, vázoltam a helyzetet. Azt írta, reménykedjünk, hátha túlzottan nyár van, és lemaradnak a kifogásemelés határidejéről volt munkáltatóim. Sajnos ebben nem bízom. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy annyi eszük még nekik is van, hogy - minden sz@rrágásuk ellenére - ezúttal nem rövidtávra kalkulálnak. Ugyanis ha kifizetik a perelt összeget - meg a perköltséget -, olcsóbban megússzák...

Na, kell még ide metaszint, Feleim? Anélkül sem túl olvasmányos, viszont hosszas, az igen! Azt próbáltam a magam kevéssé szofisztikált nyelvezetével elnyöszörögni, hogy a jelenlegi - minden demokratikus globális szabályozó és minden demokratikus globális szervezet nélküli - globalizáció a társadalmi különbségeket növelő, a szegénységet bővítő, a kiszolgáltatottságot elterjesztő folyamat, azt, hogy a társadalom mint modernista fogalmi képződmény várja gyászszertartását, valamint azt, hogy ez a kis, regionális gát, a humanista és felvilágosult eszme is hosszú agóniája vége felé tart (már úgy a harmincas évek óta), holott ez lehetne az egyetlen korlátja a posztmodern utáni új rabszolgai-jobbágyi tömegekre alapuló világnak.

Persze ugyanúgy sosem történik semmi. Jogaiban mára mindenki egyenlő - formailag.

Mindig egyre kifinomultabb a szenny.

És az élősködés valahogy mindig előnyben tudhatja magát.

De vígaszul: szívszerelmem egy mese! (Még nem emelkedtem epikureus magasságokba - de talán már nem áll tőlem távol...)